Az élet egy játék

Szeretek álmodni. Szeretem az álommanók társaságát. Szeretek szépet álmodni. Szeretek visszaemlékezni rájuk. Gyakran előfordul, hogy az álom valahogy szebb, mint a valóság. Még ha szomorú is. Néha olyan tud lenni , mint a mesékben. Ilyenkor félálomban, még arról győzködöm magam, hogy nem szabad kinyitni a szemem, mert nem szabad szerte foszlania, és ha már félig ébren is vagyok, még jobban összeszorítom a szemeimet és folytatom tovább a történetet az álmomban, hogy azt a kellemes érzést még tovább érezhessem. Máskor pedig amikor valami szörnyű dolog történik velem, valami rosszat kell átélnem, akkor az ébredés közeledtével nagyon félve nyitom ki a szemem, mert közben csak arra gondolok, hogy ugye ez nem a valóság? Óriási megkönnyebbülés teljes tudatban ráeszmélni arra, hogy mégiscsak a saját ágyikómban fekszek. Minden álom nyomot hagy bennem. Legyen az érzés keser-édes, vagy szomorúbb, vagy zaklatottabb, mind figyelmeztet valamire. Figyelmeztet arra, hogy a jövőben esetleg mire kell még jobban odafigyelnem, figyelmeztet arra is, hogy mi az ami miatt szorongok, mi az amitől lehet félek a kapcsolataimban, és a valóságban nem merek magammal őszinte lenni. Figyelmeztet arra is, hogy miért kell küzdenem az életben, valójában mi is az, amit a szívem mélyén a legjobban szeretnék. Az álmaim magukban rejtik a vágyaimat és a félelmeimet. Mindig merjünk álmodni, mert szerintem az álmok álmodói meglátják a holnapot :)