Az élet egy játék

Mára legszívesebben szabadnapot kértem volna. Reggel nagyon nehezen ment az ébredés, tükörbe nézve pedig elszörnyülködtem magamon. Kisírt, megfeketedett, táskás szemekkel nem kívánkoztam emberek közé. Remeteként élném le napjaim, csendben, némaságban... El is késtem. Majd hogy talán eltereljem gondolataimat a munkába menekültem. Bent a kollegalitás ismét csődöt mondott egyesek részéről, sőt némely kollégák igazságérzetével óriási problémák vannak. Szembesülnöm kellett valakinek az alattomos viselkedésével is. Annak ellenére, hogy mindenki mellém állt, egyre inkább éreztem a hátulról orvul támadó furkálását. Nem szeretem az ilyen embereket, akik állandóan kevernek és mindig magukat dicsőitik, hogy ők a legtökéletesebbek, mindent ők tudnak legjobban, másokat meg alaptalanul lehúznak, miközben egy kalap .... -ot ér a munkájuk. Kellő idegállapotban talált ma ezzel a viselkedésével, nem hagytam annyiban, szó szót váltott. Biztos voltam magamban, a munkámban. Vagdalózott ezzel azzal, de csak addig amíg a megfelelő pillanatban elé nem tettem valamit, ami bebizonyította, hogy kinek is van igaza, és jobb inkább ha elcsitul, mert előbb dolgoznia kéne megtanulni és nem sz*rt keverni. Sikerült a saját fegyverével úgy visszaszúrnom, hogy fülét farkát behúzva, a szőnyeg alatt csúszott ki az irodánkból. A mai harcot "megnyertem", de innentől tudom fel kell készülnöm, hogy a megfelelő pillanatot fogja csak keresni, hogy hol tegyen nekem keresztbe. Ráadásul a fönökség hallva az ocsmány stílusát, nem sokkal később rapportra állította. Megkapta a kellő leszúrást, hogy hogy merészeli megengedni ezt a stílust bármelyikünkkel szemben is. Szemembe se mert nézni a nap hátralevő részében... Munka után siettünk haza. De minek is nem tudom, mert nem csináltam semmit. Vagyis mégis... A papírmakettezés mindig megnyugtat. Készítettem ismét egy újabb figurát, kicsi Pemzli hasonmását. Vártam már, hogy 7 óra legyen. "Tesókámmal" ez az időpont vt megbeszélve egy telefonos csevelyre. Érezte, hogy nem igazán van jó kedvem. Próbált vígasztalni, de csak odajutottunk, hogy teljesen felnyitotta a szemem a saját példáján keresztül, hogy igenis belátom én rontottam el mindent, rajtam múlott minden. Az ő kapcsolata dettó uganolyan mint az enyém, csak ott ő a férfi és szintén a nőnemű társam produkálja teljesen ugyanezeket a viselkedéseket, amit én. Magamra ismertem benne. Már megértem, hogy nem érdemlem meg a bocsánatát, és megértem azt is, miért "kevés" neki minden ígéretem arra, hogy a jövőben jó leszek. Ezt nagyon elrontottam. Az a legmegdöbbentőbb, hogy valahol tisztában voltam vele, ha nem fogadom el kérését, nem tartom magam ahhoz, amit szépen megbeszéltünk, és juszt is keresem és nyomulok, ide jutunk. Hát ide jutottunk, mert csak ellentettem kérésének, holott én zizi, nem tudtam parancsolni magamnak és mégis annak ellenére, hgy tudtam, hogy hülyeséget teszek, és nem szabadna, mégis megtettem és kimondtam. Érdekes, hogy van még egy ember, aki mintha én lennék, ugyanazt teszi és gondolja, mintha magamat látnám kivülről benne. Miért könnyebb mások viselkedésében előbb megtalálni a hibát, mint esetleg a sajátomban ez ellen tenni? Megjavulok, mert meg akarok javulni. Képes leszek rá. De azt sosem bocsátom meg magamnak, hogy magamnak köszönhetően elvesztettem azt az embert, és annak az embernek a barátságát, aki mindenkinél a legfontosabb volt számomra, akivel mindig is őszinte és nyílt mertem lenni, akire mindig számíthattam, aki mindenkinél a legjobban ismer és aki egy nagyon jó ember. Tönkretettem mindent :(