Az élet egy játék

Ma itthon voltam egész nap. Pedig titokban egészen kora délutánig bíztam benne, hátha lesz kedve találkozni velem. Legalább így végre sikerült befejeznem a szakdolimat. Bár még holnap tiszta fejjel majd átolvasom, aztán úgy küldöm tovább a konzulensemnek. Remélem jóváhagyja, ahogy van, aztán letudhatom. Reggel borongós hangulatomat a szakadó eső csak még jobban beszürkítette. Csend volt és nyugalom az egész házban mindenki később ébredt. Nehezen nyitottam ki a szememet, az első ébredés után még egy órácskát vissza is szunyókáltam. Legszívesebben a fejemre húzott takaró alatt maradtam volna egész napra, de nyugtalanított, hogy csak írnom kéne a dolgozatot. Összeszedtem magam, bár ez így kicsit túlzás, mert még mindig egy köntösben ülök az ágyamban, pedig most már este lesz, és nem olyan régen tudatosult bennem, hogy ma még nem ettem semmit. Igaziból nem is vagyok éhes. MIvel az utóbbi napokban annyit ettem mint egy madár, biztos összeszűkült már a gyomrom. Délután megint eltört a mécses... Még mindig ugyanaz a szitu, a helyzet sajnos nem változott semmit. Sokat gondolkodok, eszembe jutnak korábbi dolgok is, és eszembe jut az is, ha nem cseszem el milyen jó lett volna ez a mai délután. Állandóan felteszem magamnak a nagy kérdést, hogy miért nem tudok elnyugodni egy napra is. Ez nem értetlenség, mert tisztában vagyok azzal is, hogy az állandó írogatásaimmal csak ártok magamnak, a kapcsolatunknak, (meg valahol neki is) persze lehet már porrá hullott minden. Nagyon nehéz most nekem, nagyon szenvedek. Kétségbe vagyok esve. Eleinte azt hittem a nyüsszögésemre, a dödögésemre nem kiváncsi, aztán hiába voltam kedves, úgy tűnik nem érdekli most már semmi. Nem tudom, hogy ennyire végleg magamra haragítottam és megint tele lett a ...-ja velem, vagy csak most épp így jó neki, én meg viseljem a tetteim következményét? Mindegy el kell fogadnom, hogy most ez van... és bízni abban, hogy ismét nemsokára nevethetünk még együtt. Megtanulhattam volna már, hogy ha egyszer arra kér, hogy ne írjak, ne hívjam, mert neki arra van szüksége, akkor ne akarjam én meg ráerőltetni az akaratomat.... Pedig én sem szeretnék ám neki rosszat... Nem szeretném elveszíteni :( Délután próbáltam volna kicsit aludni, de nem sikerült, csak forgolódtam nyugtalanul. Úgy érzem magam, mintegy fuldokló ember, aki tud úszni de ijedtében csak kapálódzik és kiabál a parton álló másik embernek. Kiabál egyfolytában és nem meri abbahagyni, mert fél, hogy nem hallja meg a másik és továbblép. Pedig lehet jobban tenné a fuldokló ember velem együtt, ha összeszedné magát és elkezdene kiúszni a partra a másik emberhez. Hiszen képes rá, csak le kell gyűrnie a félelmét. Nekem is össze kell szedni magam, mert ez így nem mehet tovább, hogy csak siránkozok. :( Holnap ismét kezdetét veszi egy dolgozós hét. Talán majd a munka lefoglal, majd azon leszek, hogy lefoglaljon.