Az élet egy játék

Egész nap olyan furán éreztem magam. Egyedül.... Nem találtam a helyemet. Nem bírom én ezt a bezártságot. Legszívesebben beültem volna az autóba és elmentem volna valahova. Messzire! Hogy hova? Passz... Csak ne kelljen tanulni, ne lássam ezt az egészet. Igaziból nem is emberekre vágytam, de egyedül sem akartam lenni. Hiába chateltem ismerőseimmel, nem találtam ma velük olyan közös témát sem, ami igazán kizökkentene, kikapcsolná az agyamat, elterelné a gondolataimat. Unalmasnak találtam ma mindent. Mégis amikor ültem a könyv felett, valahogy nyugtatott még az is, ha csak fogtam a tételeket a kezemben. Bár tanulni sem sikerült ma, csak olvasgattam.A vizsga miatt is feszült vagyok. Nagyon sok az anyag és kevés időm van már. Nem is olyan régen, amikor kicsit jobban kiegyensúlyozottabb volt a kis életem mintha minden könnyebben ment volna. Mosolyogva vettem az akadályokat, és valami erőt adott, hogy az ilyen napokon könnyen túltegyen magam. Azt üzente nekem Kiskertész, hogy amíg le nem telnek a napok, addig nem fog velem kommunikálni, csinálhatok bármit, akkor is úgy lesz, ahogy ő akarja. Pedig tegnap ahogy elküldtem neki az smst, nagyon komolyan gondoltam, hogy elhozom tőle mindazt, ami engem illet, és örökre elköszönök tőle, ha a visszautasító hallgatásának ez a célja. Én abban hiszek, ha valami baj van, beszéljük meg... Nem tartom éppen szerencsésnek, ha valaki hallgatásba burkolódzik, és ezzel büntet. De most akkor várok... Vajon mikor telnek le azok a napok? Mondjuk talán, ha tényleg csendben maradok azon a hétvégén, nem keresem, és szó nélkül elfogadom, hogy ő nem akar beszélni velem, talán már beszélgethetnénk... Holnap délutánra beterveztem egy kis szaunázást... és egyik kedves ismerősöm minap meginvitált egy kínai vacsorára, amit szerintem holnap este szintén megejthetnénk. ;) Talán majd holnap más nap lesz és vidámabb dolgokról írhatok.