Az élet egy játék

Nem kívánom senkinek ezt az elmúlt két napot. Szörnyű perceket kellett átélnem, nem is perceket, hanem órákat. Tegnapi nap is reggel már itthoni veszekedéssel indult, ami elég durván elfajult, és megbélyegezte az egész napot. Mintha útban lennék itthon... mindig engem bántanak, rajtam csattan... aztán én meg sajnos másokat bántok meg... Pedig már nem is igen szólok én sem semmiért...csak nyelek.. de ha már jóindulatból segítségemet ajánlom fel a szüleimnek, felkapják a vizet és üvöltöznek. Pedig azt hittem, ha itthon maradok, nem költözök külön tőlük (mert amúgy elférek simán), szükségük lesz rám, segíteni tudom majd őket, támaszuk leszek, hiszen nekem ők a legfontosabbak. De ilyenkor legszívesebben elmennék itthonról , nagyon messze távol tőlük. Nálunk ha van valami, egyszerűen megbolondulnak. Arról nem is beszélve, hogy édesapám nagyon makacs ember és hamar az italhoz nyúl, és akkor nagyon fájó látvány nekem a viselkedése. Fizikailag nem bántott soha senkit, hanem lelkileg tesz tönkre. És majd a szívem hasad meg, amikor eszembe jut, hogy mennyire aranyos, rendes ember, amikor nem iszik. És hogy én mennyire szeretem Őt és édesanyámat, csak tudnám miért ilyen az élet? Nagyon fáj látni édesanyámat is, ahogy kisírt szemekkel szótlanul őrlődik ilyenkor. Tudom milyen gyermekkora volt, és mennyire gyűlöli az ittas embereket. És azt is tudom, hogy nagyon fáj neki is, amikor halkan megjegyzem neki, hogy látod apu megint ivott... Ő meg egyszerűen nem érti meg, hogy jót akarunk neki, hogy ne csinálja, ő annál inkább, és ilyenkor jönnek a dühkitörései, a csapkodásai, olyan dolgok miatt, amit teljen piti ügyek, józanul nevetne rajtuk. Máskor meg hónapok telnek úgy el, hogy egy csepp alkoholt sem fogyaszt. Miért nem lehet megállni? Ahogy őrlődök ezeken a napokon, és rettegek, hogy melyik perc mit hoz, sajnos másokkal sem vagyok türelmes. Szenvedek ilyenkor nagyon, és érzékenyen érint még jobban minden. Ugyanez volt tegnap este is. Egész nap az estét vártam, hogy majd elcsendesedve, lenyugszik az idegrendszerem, kikapcsolódik, és másnap szellemileg frissen ébredek. De nem így történt. Nagyon emésztett a napközbeni dolog, az itthoni veszekedés, hogy egyszerűen hiába keresem a megoldást nem tudom mi lenne a helyes, mit tudnék tenni, hogy helyreálljon a béke. Igaziból tehetetlennek érzem magam, mert szép szóból édesapám nem ért, csak dacoskodik.

Tegnap este kellő idegi állapotomban hirtelenségemmel, ahelyett hogy átgondoltam volna akkor a dolgokat, megbántottam valakit. Valamit mondtam, amit nem kellett volna, hiszen ha tiszta ésszel átgondolom, hiszek neki, és már megbeszéltük. Csak (Ő most itt azt mondaná, hogy nincs csak) túlreagáltam egy mondatát, és belekombináltam olyat is amiről még szó sem volt. Hirtelen csalódottságot éreztem, éreztem, hogy az élet eléggé rossz lapokat osztott nekem erre az időszakra. Bántott a szüleimmel való viszony és elhanyagoltnak éreztem akkor magam. Megint Nekem Vele nem jön össze egy általam eltervezett program, amit nagyon szeretnék... Bár igaz konkrétan nem kaptam nem választ, de valahogy éreztem, hogy inkább nem az a nem tudom még.. Nem esett jól. Valahogy akármit tervezek nem akar összejönni. Abban a pillanatban, ahogy beszóltam, kitisztult az agyam és beláttam magamban, hogy el kellett volna számolnom 10-ig, vagy elköszönni és inkább aludni, hiszen, a nyűgösségem soha nem szokott a kapcsolatunkban semmi jóra vezetni. Tudtam, hogy hibáztam, és megbántottam. Sírva aludtam el.

Reggel tényleg kicsit jobb kedvvel ébredtem, az agyam sem zakatolt már annyira az itthoni dolgokon. Bár nem szívesen néztem bele a tükörbe, mert a sok sírástól felpüffedtek és kivörösödtek a szemeim, elég csúnya látvány voltam. Mivel abban maradtunk, hogy holnap talizunk, így kedvességből, jeleztem felé, hogy mivel ma nálunk szüret van, lesz igazi must, majd viszek ám. Megdöbbentem, amikor a válasz smst olvastam: a hétvégén nem akar kommunikálni velem. Erre nem számítottam. Ismer annyira, hogy tudja jól, hogy ennél nagyobb fájdalmat nem is tudna nekem okozni senki, ha nem szólnak hozzám, akármennyire szeretném. Inkább hagynám, hogy felpofozzanak, megalázzanak, üvöltsenek velem, de a kis lelkemnek ez nagyon tud fájni. Igaziból én megértem Őt is. Tudom, hogy hülyeséget csináltam megint, nem először. De szeretném ha kicsit tekintettel lenni az itthoni körülményekre, hiszen tudja milyen idegi állapotban vagyok napok óta, és ne haragudjon, ha ez rajta is csattant. Belátom. Azt is tudom, hogy ez nem lehet teljesen mentség, de kicsit az oka is lehet. Próbáltam jelezni felé, hogy beszéljük meg, mert engem is bánt a tegnap esti dolog, de nem kommunikál velem. Azt tudom, hogy ígértem neki hétvégére valamit, azt holnap lefogom vinni hozzá, mert azt neki szántam, és olyan jó szívvel adom. Ha nem is talizunk, de legalább átadtam, vagyis majd valahogy otthagyom az ajtó előtt, és egyáltalán nem fog gondot okozni majdnem egy órát kocsikázni ezért az 5 percért.

Közben így délutánra itthon a helyzet ugyanaz lett, mint tegnap. Vége lett a szüretnek és állt a bál. Csak mert édesanyám szépen szólt édesapámhoz, aki persze a família többi tagjaival már kellően elégszer ráhúzott a boros üvegre. Én meg a szobámból bedugott füllel figyeltem, hogy hogyan viselkedik, milyen állapotba került már megint az apám. Majd a szívem szakadt meg, amikor ránéztem. Éreztem, hogy közel vagyok már én is ahhoz a szinthez, ha ezt tovább kell látnom, hallanom, nem csak a sírógörcstől leszek rosszul, hanem agyilag is bekattanok. Jól esett volna kizokogni magam Neki, mint ahogy máskor mindig meghallgatott, mellettem volt, ha ilyen helyzet adódott, erőt adott, hogy átvészeljem ezeket a napokat. De ma nem segített. Nem kommunikál. Kinyomkodta hívásaimat, szépen kértem jöjjön fel skype-ra, mert szükségem van rá, de hallgatás volt a válasz. Nem szeretném elszakítani a köteleit. Nagyon félek, hogy elmartam magam mellől azt, aki nagyon fontos volt nekem az utóbbi időben, és akit tényleg a legjobb barátomnak tartottam,akire mindig számíthattam, és akinek sok mindenért hálás lehetek.